Múlt hét szombaton, augusztus 15.-én ünnepelte az Anyaszentegyház Szűz Mária mennybevételét, közismertebb nevén Nagyboldogasszony napját. Ez parancsolt ünnep minden katolikus számára, ami azt jelenti, hogy – a vasárnapokhoz hasonlóan – mindenki köteles megemlékezni róla legalább egy szentmisén való részvétellel. Jómagam – egyrészt belső lelki igényből, másrészt keresztényi alázatból és kötelességből – meg is kívántam tartani ezt a parancsot, ezért meglátogattam templomunk este 6 órára kiírt szentmiséjét. Egészen pontosan valamivel korábban érkeztem oda, mivel a bűnbocsánat szentségét is fel kívántam venni, ami meg is történt, ám csalódottan vettem tudomásul, hogy parancsolt ünnep ellenére nem sokkal vagyunk többen, mint egy sima hétközi szentmisén. Azaz legnagyobb jóindulattal is csak „félház” volt. Ezek után már meg sem lepődtem azon, hogy a kántor „egyéb elfoglaltsága miatt” az egész jobban hasonlított egy csendes -, mint egy ünnepi misére. A Boldogasszony anyánkat azért szerencsére elénekeltük. Másnap a „rendes” vasárnapi szentmisén hála Istennek már többen voltunk (és még kántor is volt!). Ám felvetődik bennem a kérdés, hogy hol voltak ezek az emberek az előző nap? Vajon tisztában vannak vele, hogy parancsolt ünnep elmulasztása egyenértékű a vasárnapéval? Vagy pedig úgy vannak vele, hogy milyen abszurd és felesleges dolog már egymás után két nap misére menni. Attól tartok nagy gond van a fejekben, és nagyon sokan nem érzik át hitünk lényegét, a szentmise és az eucharisztia misztériumát. A tradicionalista közösségek akadályozása helyett inkább itt kellene kezdeni az Egyház nagy megújítását…