A balliberális oldal egyik legkedvesebb hivatkozási alapja az úgynevezett „haladás”. 2008-ban, Európában élünk, nem a sötét középkorban, ennek megfelelően kell viselkedni, tessék szépen elfelejteni az ezzel inkompatibilis nézeteket – mondják. Mi pedig ezt üzenjük nekik.
Hogy megértsük a jelenséget, először is tisztáznunk kell a baloldali és a konzervatív történelemfogás alapvető különbségeit. Ehhez egy az interneten évek óta névtelenül terjedő remek írást hívunk segítségül, amely az „Alapelvek a jobboldaliság és a baloldaliság fogalmainak megértéséhez” címet viseli:
A jobboldali ismeri a stabilitást, az állandóságot, az örökkévalóságot, a baloldali ellenben állandóan „halad” valahová, de sohasem érkezik meg sehová. A baloldali folyton újít, mindig valami mást keres, nem az azonosságot, hanem a másságot kutatja, anélkül azonban, hogy ez a másság valamiféle minőségi differenciáltságot jelentene.”
Ennél tömörebben nem is igazán lehetne megfogalmazni a különbözőség lényegét. Egyesek talán hitetlenkedve nézhetnek, ezért most bebizonyítjuk ezt a tételt.
A baloldal a világot haladóra (progresszió) és maradira (reakció) osztja fel. Jusson mindenkinek az eszébe a „szépemlékű” Rákosi-korszak, amikor a „reakciós” egy előszeretettel alkalmazott szitokszó lett. A Terényi István által szerkesztett, 1951-ben kiadott Idegen szavak szótára szerint a reakció politikai értelemben „az elöregedett osztályok politikai és gazdasági ellenállása a társadalmi haladással szemben; a forradalomban legyőzött kizsákmányoló osztályok harca a forradalom által megsemmisített jogaik visszaszerzéséért és a politikai uralomért; a régi, elavult rend visszaállítására irányuló törekvés.”
A reakciós pedig nem más, mint a „politikai reakció híve, vagy résztvevője; a haladás (politikai, kulturális, technikai) esküdt ellensége; ellenforradalmár”. Miután a Kedves Olvasó fellélegzett a tömény kommunista propanda után, folytassuk. Az ’50-es évek terminológiáját lehet mulatságosnak tartani, viszont el kell kerülni azon vélemény a kialakulásának a veszélyét, hogy ezt az egészet idejétmúltnak, a jelenkorra irreleváns kérdésnek tekintse.
Pedig a „reakció” és a „progresszió” ma is harcol egymással, legfeljebb kicsit más megfogalmazás mögé rejtve a konfliktus mibenlétét:
„Gyurcsány: egyfajta politika létezik, a progresszió
Gyurcsány Ferenc szerint a Magyarországon egymással versengő két nagy politikai irányzat egymást kizáró alternatíva, és ez okozza a feszültséget az országban.”
Teccikérteni? Van a Párt, amely „Magyarországon a reformok, a progresszió és a parlamentáris demokrácia legerősebb képviselője”, és az evvel szembenálló „kirekesztő, gyűlölködő, nacionalista hangulatkeltés, az antiglobalizációs őrület”. Hogy az utóbbira mért nem használja a „dicső” elődök bevett terminológiáját, és osztja ki magabiztosan a „reakciós” bélyeget, az sajnos az ő titka marad. Természetesen az emberi haladás Lajtán túli önzetlen úttörői nem ennyire szégyenlősek, a hazainál mindenesetre gyakrabban használják a „Reactionary” jelzőt.
Lánczi András politológus, filozófiatörténész, egyetemi tanár szavaival: „A nyugati baloldalra mindig is jellemző volt az arrogancia, mert magát tekinti a közelebbről nem definiált haladás szószólójának, és aki nem halad az ő fogalmai szerint, az alacsonyabb rendű, lenézhető. Ha Fallaci így értette [hogy a nyugati baloldal most úgy viselkedik, mint annak idején az inkvizíció, tévedhetetlennek tartja magát] akkor egyetértek vele. Ez a szemlélet a baloldal mítoszához tartozik. Amióta megbukott a kommunizmus, amióta egyáltalán nem egyértelmű, hogy az elmúlt háromszáz év európai kultúrájának fejlődése milyen irányban halad tovább, azóta én csak mosolygok rajta, komolytalannak tartom. […] Kétfelé osztják az embereket, azokra, akik tudnak haladni, és azokra, akik nem. Szerintem ez idejétmúlt álláspont. Jobb lenne, ha elkezdenének vitatkozni.”
Súlyos hibaként rójuk fel a mindenkori jobboldal számára, hogy amikor a baloldal előrángatja a „haladás” érvet, akkor megszeppenve visszavonul. Pedig a jobboldaliságnak, amelynek a konzervativizmus elengedhetetlen része, nem az a feladata, hogy a mindenkori baloldalnak csupán fékezőereje legyen. Nem asszisztálhat a haladás nevében elkövetett romboláshoz. A jobboldaliság nem a tegnap baloldala, a jobboldal örök! Sajnos Magyarországon különösen igaz az, hogy a „jobboldalinak” tartott erők nem képesek felvállalni a hagyományos értékek következetes képviseletét, pusztán csak a mindenkori baloldal romboló tevékenységének pillanatnyi lassítójaként mernek funkcionálni. Ez jól látszik az idealizált történelmi alakok megválasztásában is. Mit keres Kossuth a „jobboldalon”? Képzeljük csak el: ha az aktuális balliberális paprikajancsi kirohanást intézne Kossuth idejétmúlt „nacionalista” kultusza ellen, a „jobboldal” lenne az első, aki Kossuthot elszántan a védelmébe venné, mint a nemzeti panteon méltó hősét, és a nemzeti hagyományok tiprásával vádolná a baloldalt. Pedig Kossuth éppen az az alak volt, aki a hagyományokat, mint hivatkozási alapot elutasított - elvégre baloldali volt. A jobboldalnak nem olyan történelmi példaképeket kell választania, aki ma, a rendszer évszázados balratolódása miatt ugyan mai értelemben véve relatíve „jobboldalinak” számítana (pl. Kossuth feltehetőleg nem támogatná az azonos neműek házasságát), hanem a mindenkori értelemben véve jobboldali történelmi alakok tiszteletét kellene hangsúlyoznia. Egy jobboldali számára nem lehet a reformkor idealizált alakja Kossuth, sokkal inkább példul Dessewffy Aurél!
Tehát a jobboldalnak nem szabad abba a hibába esnie, hogy csupán a mindenkori status quo őreként funkcionál, annak megváltoztatását (további balra tolását) akadályozó, lassító, viszont egy változás esetleges bekövetkezése után előbb-utóbb abba is belenyugvó elfogadó tényező legyen. A jobboldalnak igen is kritika alá kell vonnia a status quot is, összehasonlítva azt a konzervativizmus örök értékeivel.
A konzervativizmus örök: ami egyszer rossz volt, az mindig rossz marad, ami pedig jó, az minden időkben jó marad.
Értjük persze mi honnan fúj a szél: a cél az elmúlt évszázadok mindenkori baloldala által megteremtett rendszer, a liberális demokrácia legitimálása azzal, hogy azt a történelem determinált fejlődésének egyenes következményének, annak a legfőbb csúcspontjának állítjuk be. Ennek eszköze nem csupán, sőt nem is elsősorban a politikai közbeszéd. A gondolkodásmód befolyásolásának egyik fontos eszköze például az oktatás. Emlékezzünk csak vissza a közoktatásban eltöltött éveink tapasztalataira: ugye éreztük a történelemkönyvek szimpátiáját az aktuális rendszer irányában? A mondatokból ki lehet olvasni a szerző lelkesedését a mai berendezkedés irányába ható léptek iránt. Például ha a dualizmus bő ötven évének elemzéséről van szó, akkor gyakran szóba kerül az értékelésnél, hogy hát ez egy elavult konstrukció volt, mert a választójog nem volt általános és egyenlő. Ez a mondat látszólag semleges nézőpontból íródott, holott nagyon is elfogult: a mondat magában foglalja azt a felsőbb elvárást, hogy az általános választójog az kell. Mi pedig nem szégyelljük kimondani: már miért is kellene? Az ilyen mondatok körülbelül úgy hangzanak, mintha egy nemzetiszocialista szellemű tankönyv például a Német Császárság 1871 és 1918 közötti rendszerét úgy írná le, hogy elavult, mert nem tilalmazta a zsidók és a keresztények közötti házasságot. Itt azt sugárzik a mondatból, hogy kötelező elvárás, mintegy categoricus imperativus a szerző által hiányolt intézkedés meghozatala. Ne tessék félreérteni: egy szóval sem mondtuk, hogy az oktatásnak értéksemlegesnek kell lennie, de még az értéksemlegesség is jobb, mint a nyílt vagy burkolt baloldali propaganda.
Mi, konzervatívok elvetjük a lineáris történelemfelfogást: a történelem organikus fejlődésében hiszünk. Elutasítjuk azt a szemléletet, hogy ami új, pusztán annál a ténynél fogva, hogy újabb, pozitív értékelést érdemel. Nincs olyan, hogy „reakciós” vagy hogy „haladó”, jó van - és rossz van. Számunkra az az érv, hogy „2008-ban, Európában” (értsd: az Európai Unióban és liberális demokráciában) élünk nem jelent semmit, nem adjuk fel azokat az elveket, amelyeket évezredek munkáltak ki, és nem adjuk fel a reményt, hogy előbb vagy utóbb visszatér a normális kerékvágás.
El kell oszlatnunk azonban egy gyakori tévedést is. A fentebb hivatkozott 1951-es Idegen szavak szótára szerint a konzervatív „a régi rend fenntartására hajlamos; minden újítással, újdonsággal szemben ellenséges; megcsontosodott”. A konzervativizmus azonban nem a múlthoz ragaszkodást jelent, és nem abból fakad, hogy valaki egyéni korlátozottságából, frusztrációjából fakadóan (megjegyezzük a baloldalnak mindig is közkedvelt eszköze volt az ilyen ostoba magyarázatok segítségül hívása a jobboldal lejáratása, ld. Adorno) nem tud alkalmazkodni az újhoz, és ezért múltba révedő romantikus tévképzetekbe menekül. A konzervatívok nem azért hisznek abban, hogy ami régen volt az sok tekintetben jobb volt, mert az régen volt, hanem azért, mert jobb volt – az egy külön kérdés, hogy ez időben korábbra tehető. A konzervativizmus időtlen értékek időtlen felvállalását jelenti.
Tévedés az is, hogy a konzervatívok a „múlthoz ragaszkodásuk” miatt elutasítanak mindent, ami új. Nem utasítjuk el a technikai fejlődést, nem vagyunk géprombolók, mi is tudjuk, hogy az űrsikló fejlettebb mint a lovas kocsi. Mi is ugyanúgy használjuk a technika vívámányait, mint bárki más. Ez azonban fejlődést jelent, nem pedig a baloldali értelemben vett haladást. Továbbá a technikai eszközök fejlődéséből nem következik az, hogy a tradicionális értékrend idejétmúlt lenne. Miért kéne, hogy következzen a mikroprocesszor feltalálásából a családnak, mint a társadalom alapegységének szétzilálása, az értékek rombolása? Egy technikai eszköz (például egy processzor, egy szoftver) el tud avulni, egy érték soha. Egy érték vagy eleve hibás, vagy pedig örökérvényű.
Nehéz helyzetben van e korban az őszinte konzervatív, hiszen nem csak a konkrétan baloldali politikai erőkkel szemben kel felvenni a szellemi harcot, mert a baloldaliság, mint egy féreg rágta be magát a közgondolkodás testébe. A baloldali eredetű beidegződések ellen küzdeni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Azonban a küzdelmet csak úgy vehetjük fel, ha előbb megismerjük ezen beidegződések forrását, mibenlétét, ezáltal megismerve a gondolatmenet hibás pontjait. Szakasits Árpád szélsőbaloldali politikus a MÚOSZ közgyűlésén adott programismertető beszédében így fogalmazott: „…Orvosi szerep vár ránk, újságírókra, amikor ennek a beteg nemzeti közvéleménynek átformálását vállaljuk. Hivatásunk: tanítani, nevelni a betű erejével, az érvek fegyverével, meggyőződésünk hatásával…” A mi feladatunk nagyjából ugyanez, csak épp ellenkező előjellel, a tisztesség erejével.
Írásunkat Oswald Spengler szavaival zárjuk: „E korba születtünk, és bátran kell a számunkra elrendelt utat végigjárni, más választásunk nincsen. Reménység és menekülés nélkül kitartani az elveszett poszton: ez a kötelességünk. Kitartani, mint a római katona, kinek csontjait ott találták Pompeji kapuja előtt, aki meghalt, mert a Vezúv kitörésekor elfelejtették felváltani. Ez az igazi nagyság, ez az igazi race! A becsületes halál az egyetlen, amit az embertől nem lehet elvenni.”
