Múlt hét szombaton, augusztus 15.-én ünnepelte az Anyaszentegyház Szűz Mária mennybevételét, közismertebb nevén Nagyboldogasszony napját. Ez parancsolt ünnep minden katolikus számára, ami azt jelenti, hogy – a vasárnapokhoz hasonlóan – mindenki köteles megemlékezni róla legalább egy szentmisén való részvétellel. Jómagam – egyrészt belső lelki igényből, másrészt keresztényi alázatból és kötelességből – meg is kívántam tartani ezt a parancsot, ezért meglátogattam templomunk este 6 órára kiírt szentmiséjét. Egészen pontosan valamivel korábban érkeztem oda, mivel a bűnbocsánat szentségét is fel kívántam venni, ami meg is történt, ám csalódottan vettem tudomásul, hogy parancsolt ünnep ellenére nem sokkal vagyunk többen, mint egy sima hétközi szentmisén. Azaz legnagyobb jóindulattal is csak „félház” volt. Ezek után már meg sem lepődtem azon, hogy a kántor „egyéb elfoglaltsága miatt” az egész jobban hasonlított egy csendes -, mint egy ünnepi misére. A Boldogasszony anyánkat azért szerencsére elénekeltük. Másnap a „rendes” vasárnapi szentmisén hála Istennek már többen voltunk (és még kántor is volt!). Ám felvetődik bennem a kérdés, hogy hol voltak ezek az emberek az előző nap? Vajon tisztában vannak vele, hogy parancsolt ünnep elmulasztása egyenértékű a vasárnapéval? Vagy pedig úgy vannak vele, hogy milyen abszurd és felesleges dolog már egymás után két nap misére menni. Attól tartok nagy gond van a fejekben, és nagyon sokan nem érzik át hitünk lényegét, a szentmise és az eucharisztia misztériumát. A tradicionalista közösségek akadályozása helyett inkább itt kellene kezdeni az Egyház nagy megújítását…
Nem vagyunk demokraták. Többször is megírtunk tisztán és egyértelműen, hogy mi a liberális demokrácia nevű izét elvi alapon elutasítjuk. Ámde mivel ez az demokráciának nevezett izé olyan szép jelképpé avanzsálódott, hogy mindenféle paprikajancsi kötelességének érzi, hogy úton-útfélen kihangsúlyozgassa demokrataságát, úgy érezzük kell egy-két szót szólnunk eme díszes társaságnak arról a dologról, amit ők annyira a magukénak éreznek.
Bár blogunk közvetlen profiljába nem tartoznak bele az ilyen jellegű témák, ám mi sem vonhatjuk ki magunkat a való világ és a jelen Magyarországának körforgásából. Bizonyára mindenki halott a cigányok által nemrégiben tragikusan megölt román kézilabdás, a szintén hasonló módon életét vesztett kiskunlacházi lány, a hihetetlen kegyetlenséggel meggyilkolt olaszliszkai tanár, és számtalan hasonló, lassan mindennaposabbá váló esetekről.
Szerencsére még napjainkban is kötelező olvasmány a középiskolások számára Madách Imre kiváló drámája, Az ember tragédiája. Nem is gondolnánk milyen nagy szó ez, hiszen (oly sok más nagyszerű művel egyetemben) az ötvenes években ez is a „klerikális reakció” félelmetes fenevadát testesítette meg, ezért a mindig bátor és tettre kész munkásököl lesújtott reá, és hét évig szinte szóba hozni sem volt ildomos. Ez a helyzet később ugyan megváltozott, ám az 1960-ban újra kiadott mű utószójában a Párt egyik hű kultúrkatonája, Révai József úgy fogalmazott, hogy „a Párt nem is a Tragédia letiltásával követett el igazi hibát, hanem azzal, hogy éveken át nem sikerült kidolgoznia a mű marxista szellemű értékelését.”. Úgy látszik ez az értékelés nagyon időtállónak bizonyult, ugyanis még ma is teljesen ebben a szellemben tömködik a művelődni vágyó (rosszabb esetben kényszerülő) ifjúság fejébe a dráma végső konklúzióját.
Az ember olvassa a híreket, böngészget különböző honlapokon, néhanap – bosszankodásképpen - egy-egy televíziós híradó megtekintésére is ráveszi magát, majd mindezek után csendben leül és elgondolkodik. Elgondolkodik azon, hogy nekik vajon miért lehet, az ő "ordas eszméik" miatt vajon miért nem veri az asztalt senki, miközben ha mi a legkisebb mértékben eltérünk a liberális kánontól, már visít az egész nyugati sajtó. 
Mivel az eddigi cikkeinkre adott kommentárokban a Kedves Olvasók megfogalmaztak néhány fontos kérdést, szólnánk néhány szót a honlap szellemiségéről, szerkesztőiről és ezeket ténylegesen érintő kérdésekről.